A káosz kódexe

<p>A nap lemenőben volt Madrid felett intenzív narancssárgára festve az eget amely a felhőkarcolók ablakairól tükröződött mintha az egész város lángokban állna. Lavapiés szívében egy kicsi zsúfolt lakásban Daniel Sánchez kábel-gubanc és villódzó képernyő előtt ült vérben forgó szemeit végtelen kódsorokra szegezve. A számítógép-rajongók állandó zümmögése olyan volt mint egy torz altatódal az egyetlen hang a térben amely áporodott kávétól és elhervadt álmoktól bűzlött. Dániel kócos fekete hajával és több napos tarlójával inkább látszott egy veszettnek mint a zseniális programozónak aki egykor volt. - Kell hogy legyen valami mód - motyogta magában ujjai eszeveszett sürgősséggel repültek a billentyűzet fölött. - Kiút ebből a lyukból. Tekintete egy pillanatra a felbontatlan levélkupacra tévedt az íróasztala sarkában. Számlák kilakoltatási felszólítások hitelezők fenyegetései. Minden boríték csípős emlékeztetője volt annak hogyan jutott el idáig. Daniel lehunyta a szemét megengedve magának egy pillanatnyi gyengeséget. Eszébe jutott az izgalom az adrenalin azokban a nem is olyan távoli napokban amikor a kriptovaluták világa az ígéret földjének tűnt. Mindent befektetett: a megtakarításait a hiteleit még a barátoktól és a családtól kölcsönkért pénzt is. Aztán egy szempillantás alatt minden eltűnt. - Idióta - fenyítette magát és öklével az asztalra csapott. - Látnod kellett volna hogy jön. A mobiltelefon hangja kizökkentette önelégültségéből. Javier volt a legjobb barátja és az egyetlen személy aki még mindig nem veszítette el a belé vetett hitét.</p>